Autonómia

"Amit gondoltál
Ahogy gondoltad
Úgy tűnik, hogy van
Úgy tűnik, hogy vagy

Ezentúl most már
Működik minden
Tudhattam volna
De soha nem hittem

Hogy tudni nem lehet,
Amibe hinni kár
Én ezt nem tudtam
Sajnálom, most már"

Valamivel kevesebb mint 5 éve elindultam egy úton. Azt hiszem most értem egy fontos pontjára. Akkor azt gondoltam, hogy ez nagyon jó ötlet, most már bizonytalan vagyok benne. Az út amire léptem az autonómia. De mi is ez tulajdonképpen és mit jelent a számomra?

Ha meg kell fogalmazni úgy, hogy egy jól körülhatárolt fogalmat kapjunk akkor három szóban le lehet írni: jelenlét, spontaneitás, tudatosság.
Jelenlét alatt azt értjük, hogy az autonóm személy a jelenben él, nem a múlton rágódik, nem a jövőért aggódik. A gondolatai és a lelke az adott pillanatban az adott környezethez alkalmazkodva létezik.
A spontaneitás inkább jelenti az előítélet mentességet és a változásra való hajlamot, de emellett a szó szerinti értelme is fontos, az hogy spontán reagálni az eseményekre és ne a behuzalozott pályákon.
A tudatosság pedig azt jelenti, hogy a gondolatokat, érzelmeket, eseményeket, más személyeket a helyükön kezeljük. Nem látunk bele semmibe olyat ami nincs ott, és nem hagyunk figyelmen kívül olyat ami majd kiüti a szemünket.

Ez hát a három pillér amin állnia kell egy autonóm embernek. A teljes autonomitást megélni talán a legnagyobb feladat az életben. Bizonyos szempontból egyszerűen lehetetlen, az esély csak azért van meg rá, mert volt idő amikor mindannyian autonómok voltunk, a születésünk után egy ideig nem hat még ránk a világ a maga sablonrendszerével, és élvezhetjük ezt az állapotot.

A sors furcsa fintora, hogy nem létezhetünk ebben az állapotban, mert nincs rá lehetőségünk, hiszen a fennmaradáshoz meg kell tanulnunk szabályokat, engedelmeskednünk külső és belső parancsoknak, és ez oly mértékben összekuszálja a gondolatainkat és érzéseinket, hogy egy életet is kevés ahhoz, hogy kibogozzuk őket.

Ez hát az út amin elindultam. A végső cél a teljes autonómia, ha egyáltalán lehetséges számomra még várat magára, de azt hiszem eljutottam egy olyan állomásra az utamon, ahol választanom kell. Arról kell döntenem, hogy megyek a tovább, vagy hagyom a francba az egészet.

Miért is érzem úgy, hogy hagyom?

Az autonómia útja egyszer okoz egy nagyon nagy fokú szabadság érzést, de ezzel együtt le fognak morzsolódni emberek az életedből. A lemorzsolódó emberek bárkik lehetnek, családtagok, barátok, akár a saját gyermekeid, vagy éppen valaki akiről azt hitted életed párja. Ezek felismerésekkel járnak együtt, és ezek a felismerések nagyon bántóak és kegyetlenek tudnak lenni. Nehéz arra rájönni, hogy amit szerelemnek hittél (és részben az is volt), valójában kifinomult csereüzlet volt, adtál és kaptál is megerősítést valamiről. Lehet volt szerelem, lehet voltak tiszta pillanatok és mély érzelmek, de valójában azért csináltad te is és a másik is, hogy egy-egy pillanatra úgy érezzétek, hogy sikerült létrehozni valamit, de közben csak arról van szó, hogy jól átbasztátok egymást és magatokat. Nem is tudok per pillanat elképzelni ennél nagyobb csalódást, és nagyon-nagyon merem remélni, hogy az életemben soha többet nem kell ilyet vagy hasonlót átélnem.

Akkor el is jutottunk oda amiért érdemes csinálni. Az autonóm embert ilyen érzések nem gyötrik, mert nem is érik őt ilyen élmények. Hiszen nem megy bele kapcsolatba ami nem arról szól amit ő akar a kapcsolattól.

Miért is gond akkor ez a döntés?
Azért mert a világ nem úgy működik, hogy az autonóm embernek könnyű legyen benne a dolga. Ennek okai világosak már előttem, de ez nem könnyíti meg a döntést.
Az egyik részem azt mondja, hogy folytassam, mert jó úton járok, és haladok előre, és most már tényleg jönnie kell a profitnak ebből az egészből. Valamint nincs már semmi amit veszthetek, már pontosan azt látom a kapcsolataimban amik, már pontosan tudom magamról milyen vagyok, és miért. Nem lehet, hogy nem fogok előbbre jutni.
A másik felem pedig visszavágyik abba a helyzetbe mikor hamisan ugyan de abba a hitbe ringatom magam, hogy minden jó.

Ez lenne hát az híres emberi önellentmondás? Vajon most már eljutottam oda, hogy ezt tisztán látom? Vajon azzal, hogy ezt látom, már ki is tudom védeni? Vajon elnyerem hamarosan a jutalmam?

Mi is ez a jutalom? Szeretnék újra hinni...

Egy új kezdet

Hát helló világ!

Valaha egyszer volt egy blogom, valójában kettő is. De az egyik titkos volt. Annyira titkos, hogy már én is bajban lennék ha oda kellene belépnem. :)

Valójában a másik blogom egy olyan életről szólt, amit éltem ugyan, de nem tudtam megélni.

Így lassan lépdelve a Krisztusi kor felé azt hiszem kezdem látni ennek a határvonalnak a lényegét. Ahogy lassan összenyomódtam abban a bizony présben, egyre inkább fájt a dolog, és minél jobban fájt én annál görcsösebben szorítottam össze a fogam, és annál erősebben sziszegtem köztük, hogy : - Nem fáj.

"Mondom, hogy nem fáj...

Pedig seb és nincsen valszeg senki a földeden
Göröngyök közt éjjel megyek csak a holdam jöhet velem
De a szexszel meg a sok elmélettel
Elmegy az idő aztán fekszel valami meleg lébe
Leves e húgy vagy valaki vére mindegy mondom: nem fáj... "

Azt hiszem eljött a belátás ideje. Az élet márpedig FÁJ!
Fájdalmas már maga a születés, és akkor még nem beszéltünk a végén a halálról. Mi más lenne hát közte mint fájdalom ?
Persze nem az egész. Ha szerencsés vagy, és van benned valami... valami amit nem lehet se megtanulni, sem akarni, sem megszerezni, elvenni, megkapni, vagy bármilyen úton módon szert tenni rá. Akkor lehetsz néha boldog.

De ha lehetsz boldog, vagy voltál már valaha boldog, akkor az a leghelyesebb cselekedett ha mindent elkövetsz annak érdekében, hogy ezt újra és újra átéld.

Tudom nem egy új keletű dolog ez, tudom ezzel nem találtam fel a spanyolviaszt, de most mit csináljak ha most jöttem rá erre? Addig-addig gyűrt az Élet amíg rájöttem erre. Nagyon nehéz volt, nagyon pokoli helyzeteket éltem meg és okoztam másoknak, de végül megszületett ez a felismerés. És mint minden születés ez is fájdalommal járt. De hát ilyen az élet, fáj.

A cím erre utal: Gyűrődések.

Meg kell még fogalmaznom azt is, hogy miért. Az a helyzet, hogy annyira nehezen és annyira hosszan fogalmazódott meg bennem ez a felismerés, amit a koromnak köszönhetően, én csak nemes egyszerűséggel Krisztusi felismerésnek hívok magamban, hogy az ezzel járó feszültséget és frusztrációt, muszáj vagyok kiadni magamból önkifejezés segítségével. Az önkifejezésnek egyetlen formáját tudom művelni olyan szinten, hogy azt mások elé merjem tárni, hogy elkezdetem újra blogot írni.

Így aztán üdv minden kedves és nyájas, régi vagy új olvasómnak.