A jó sem elég jó

Hát... végig csináltam egy hetet, úgy hogy nagyon erős önfegyelmet gyakoroltam. Igyekeztem, a szabályaimra gondolni a nehéz helyzetekben. Igyekeztem azt érezni, hogy attól mert rossz dolgok történtek velem, attól én még autonóm vagyok. Egész jól ment. Néha egészen el tudtam engedni magam, és nagyon jó volt végre úgy élni egy kicsit, hogy nem arra gondoltam, hogy csőd az egész életem.

Sajnos van ennek egy rossz oldala is. Mikor átélek pár órát ami tényleg jó. Akkor mindig eszembe jut, hogy ez az egész csak illúzió. Ahogyan akkor is az volt, amikor nem tudtam erről az egészről. Akkor is illúzió volt az egész, mikor haza jöttem, Balatonöszödről, és hozzábújtam az Yldyhez.

Azt mondta egyszer a Berci, hogy az volna csoda ha egy kapcsolatban mind a ketten ugyan úgy éreznek. Hát, nagyon mérges vagyok, hogy igaza van.

Másik nagyon érdekes kérdés, hogy vajon mit érez az Yldy. Tegnap este azt mondta szeret. Vajon mit jelent ez neki ?
2003. március 17.-én reggel mikor felébredtem egy vers fogadott a számítógépen asztalán. Egy szerelmes vers. Akkor vajon mikor azt odarakta szeretet ? Két hétre rá megcsalt ?
Vajon, most 2 hét múlva megint talál valakit, akivel megint megcsal ?

Nem nem arra gondolok, hogy lefekszik vele, ez már abszolút nem érdekel. A megcsalás szerintem nem is jó szó erre. Ez árulás.

Miért árult el ? Miért nem érezte, hogy ezt nem kéne csinálnia ? Mit tettem én, hogy elárult ? Nem is tehetek róla ? Akkor meg mit ér ez az egész köztünk ?

A legrosszabb az egészben, hogy erre nem tud semmiféle értelmezhető választ adni. Nem tudja még magának sem megválaszolni. Vagy meg tudja, csak nem akarja elmondani senkinek, hogy ne legyen ez az egész még fájdalmasabb ?

Meddig fogom ezt érezni ? Meddig fogok, fájdalommal élni ? Bízhatok e benne valaha is ? Tudok e majd bízni benne valaha is ?

MI az Isten a gyógyír erre ???

Basszus annyi sok megválaszolatlan kérdés. Annyi sok dolog amire egyszerűen nincsen válasz.

Mindez egy hülyeségért...

Fáradt vagyok és elkeseredett.

Elég

Van az a falfirka, hogy : "Állítsátok meg a földet! Ki akarok szállni!".

Teljesen elegem van abból, hogy minden áldott nap, szinte minden percében így érzek.

Csak rövid időre, és csak átmenetileg érzem néha másképp... ehh, nem ezt kéne írnom... valahogy el kéne jutnom oda, hogy pozitív dolgokat gondoljak.

Valahogy ki kellene szakadnom ebből az állapotból. Nem csak azért, mert jobb lenne tőle az életem, hanem azért is, mert erre rámehet a gyerekeim élete is. Ha most ezt látják, hogy van egy megtört, elgyötört apjuk, ahogy aki sehogy se bírja túltenni magát azon, hogy az élet néha hoz szar dolgokat, akkor vajon ők, hogy fognak viselkedni, mikor őket éri nehézség ?
Erre ma reggel gondoltam először.
Érdekesség, hogy mikor Teo olyan másfél éves volt, akkor pont egy ilyen élmény adott lökést az életemnek. Az, hogy megpróbáltam jó apa lenni.
Most már az se vagyok. Nem érzem jó apának magam. Állandóan rossz a kedvem, kiabálok velük, balhézok otthon. Nem jó ez így.

Szóval ha más nem akkor a gyerekek érdekében el kell kezdenem építeni valamit.

Az egész balhézásnak van egy jó oldala. Azt hiszem kimutattam a dühömet. Azt hiszem elmondtam amennyire lehetséges a csalódottságomat és a fájdalmamat. Azt hiszem mindenki megértett már. Igaz csak utólag. Igaz csak, később. De már az is valami, hogy átment az üzenet, legalább egyszer az életben.

Arról nem is beszélve, hogy nem szabadna belesüllyednem egy olyan sértett pozícióba aminek a végén csak egy fixált állapot van, hogy szar a világ és én is szar vagyok benne.

Oké. Legyen így. Akkor építsünk. DE MIT ?

Tanácstalan vagyok ...

Tele a tököm (má megint)

Hát, döntően annyit tudok mondani, hogy a fasz ki van.

Leírom a napom jó ?

Viszonylag rosszul aludtam, az Yldy éjjel végig köhögött mellettem. Aztán reggel mikor felébredtem, és megláttam ahogy alszik mellettem, egyből arra gondoltam, hogy milyen lehetett neki amikor azon az éjszakán amikor megcsalt reggel felkelt a Lévay mellett, és milyen volt az amikor aznap reggel felkelt mellettem amikor tudta, hogy aznap éjjel meg fog csalni ...
Nagy nehezen kivertem a fejemből a gondolatot.

Sajnos bemenet a melóba többször eszembe jutott még, pedig már annyira elegem van ebből, hogy csak na ...

Bementem melózni, és szétválogattam a kártyákat. Kb. 20 perc alatt megcsináltam. Na most elmondanám, hogy amikor szóba került, hogy osszuk ki akkor rémült arccal kérdezgették tőlem, hogy ki fogja majd sorrendbe rakni ? Mondtam, hogy én megcsinálom. amikor behozta a srác nekem őket, láttam rajta, hogy most ő úgy érzi, hogy nagy-nagy feladatot vetett le magáról. Különben bazi egyszerű volt megcsinálni. előszór szétdobáltam az első két számjegy szerint kis kupacokba. Aztán a utolsó három számjegy szerint sorba raktam őket, végül a kupacokat egymásra. Ennyi. 20 perc. Ezen kellett ennyit problémázni ??? Ez volt a nagy feladat ??? Hát bazeg szánalmas ...

Aztán délután majdnem végig ültem egy bemutatót, az utsó tíz percről kijöttem, mert nagyon kellett pisilnem. De ez csak az ürügy volt. Tul kép arról szólt az egész, hogy ahol egy picivel több eszük van az embereknek, hogyan működtetik az informatikát. Tök király meg minden, de tök szar volt arra gondolni, hogy na így se lesz sose ezen a kurva egyetemen.

Aztán kaptam egy levelet a Nukleáris Medicina Intézettől. Nem rég írtam nekik, hogy a nyomtató amit rendelni szeretnének nem túl gazdaságos, és, hogy ha már tavaly bejártuk az egész klinikumot, többek közt őket is, akkor üljünk már le egy picit beszélgetni arról, hogy mi lenne számukra egy optimális megoldás. Erre válaszoltak egy levelet amiben azt írták, hogy amit én mondok az hülyeség nem úgy van. Tetszik érteni, ők jobban értenek az informatikához, mint az informatikai Igazgatóság. De bezzeg próbálnék beleszólni abba, hogy milyen anyagot fecskendezzenek a betegeikbe. Egyből fel lennének háborodva. Hát akkor a KURVA ANYÁTOKAT, basszátok meg a kurva szar nyomtatóitokat, és rohadjatok el.

Elegem lett az egészből, eljöttem haza. Hazafele arra gondoltam, hogy mi a faszért nem működik semmi az életemben. De már nincs is erőm semmin gondolkozni.

Ja és a non-plusz ultrát még nem is írtam. A BTK-tól kaptam vissza egy levelet amiben elküldtek megint a búsba. Hiába a Tomi segítsége. Mutattam a Tominak, hogy mi van. Azt mondta, hogy majd utána néz, de az is csak arra lesz jó, hogy még inkább bebizonyosodjon, hogy szar az egész, úgyse vesznek fel. Meg kell rohadnom a szar életemben ...

Autonómia

"Amit gondoltál
Ahogy gondoltad
Úgy tűnik, hogy van
Úgy tűnik, hogy vagy

Ezentúl most már
Működik minden
Tudhattam volna
De soha nem hittem

Hogy tudni nem lehet,
Amibe hinni kár
Én ezt nem tudtam
Sajnálom, most már"

Valamivel kevesebb mint 5 éve elindultam egy úton. Azt hiszem most értem egy fontos pontjára. Akkor azt gondoltam, hogy ez nagyon jó ötlet, most már bizonytalan vagyok benne. Az út amire léptem az autonómia. De mi is ez tulajdonképpen és mit jelent a számomra?

Ha meg kell fogalmazni úgy, hogy egy jól körülhatárolt fogalmat kapjunk akkor három szóban le lehet írni: jelenlét, spontaneitás, tudatosság.
Jelenlét alatt azt értjük, hogy az autonóm személy a jelenben él, nem a múlton rágódik, nem a jövőért aggódik. A gondolatai és a lelke az adott pillanatban az adott környezethez alkalmazkodva létezik.
A spontaneitás inkább jelenti az előítélet mentességet és a változásra való hajlamot, de emellett a szó szerinti értelme is fontos, az hogy spontán reagálni az eseményekre és ne a behuzalozott pályákon.
A tudatosság pedig azt jelenti, hogy a gondolatokat, érzelmeket, eseményeket, más személyeket a helyükön kezeljük. Nem látunk bele semmibe olyat ami nincs ott, és nem hagyunk figyelmen kívül olyat ami majd kiüti a szemünket.

Ez hát a három pillér amin állnia kell egy autonóm embernek. A teljes autonomitást megélni talán a legnagyobb feladat az életben. Bizonyos szempontból egyszerűen lehetetlen, az esély csak azért van meg rá, mert volt idő amikor mindannyian autonómok voltunk, a születésünk után egy ideig nem hat még ránk a világ a maga sablonrendszerével, és élvezhetjük ezt az állapotot.

A sors furcsa fintora, hogy nem létezhetünk ebben az állapotban, mert nincs rá lehetőségünk, hiszen a fennmaradáshoz meg kell tanulnunk szabályokat, engedelmeskednünk külső és belső parancsoknak, és ez oly mértékben összekuszálja a gondolatainkat és érzéseinket, hogy egy életet is kevés ahhoz, hogy kibogozzuk őket.

Ez hát az út amin elindultam. A végső cél a teljes autonómia, ha egyáltalán lehetséges számomra még várat magára, de azt hiszem eljutottam egy olyan állomásra az utamon, ahol választanom kell. Arról kell döntenem, hogy megyek a tovább, vagy hagyom a francba az egészet.

Miért is érzem úgy, hogy hagyom?

Az autonómia útja egyszer okoz egy nagyon nagy fokú szabadság érzést, de ezzel együtt le fognak morzsolódni emberek az életedből. A lemorzsolódó emberek bárkik lehetnek, családtagok, barátok, akár a saját gyermekeid, vagy éppen valaki akiről azt hitted életed párja. Ezek felismerésekkel járnak együtt, és ezek a felismerések nagyon bántóak és kegyetlenek tudnak lenni. Nehéz arra rájönni, hogy amit szerelemnek hittél (és részben az is volt), valójában kifinomult csereüzlet volt, adtál és kaptál is megerősítést valamiről. Lehet volt szerelem, lehet voltak tiszta pillanatok és mély érzelmek, de valójában azért csináltad te is és a másik is, hogy egy-egy pillanatra úgy érezzétek, hogy sikerült létrehozni valamit, de közben csak arról van szó, hogy jól átbasztátok egymást és magatokat. Nem is tudok per pillanat elképzelni ennél nagyobb csalódást, és nagyon-nagyon merem remélni, hogy az életemben soha többet nem kell ilyet vagy hasonlót átélnem.

Akkor el is jutottunk oda amiért érdemes csinálni. Az autonóm embert ilyen érzések nem gyötrik, mert nem is érik őt ilyen élmények. Hiszen nem megy bele kapcsolatba ami nem arról szól amit ő akar a kapcsolattól.

Miért is gond akkor ez a döntés?
Azért mert a világ nem úgy működik, hogy az autonóm embernek könnyű legyen benne a dolga. Ennek okai világosak már előttem, de ez nem könnyíti meg a döntést.
Az egyik részem azt mondja, hogy folytassam, mert jó úton járok, és haladok előre, és most már tényleg jönnie kell a profitnak ebből az egészből. Valamint nincs már semmi amit veszthetek, már pontosan azt látom a kapcsolataimban amik, már pontosan tudom magamról milyen vagyok, és miért. Nem lehet, hogy nem fogok előbbre jutni.
A másik felem pedig visszavágyik abba a helyzetbe mikor hamisan ugyan de abba a hitbe ringatom magam, hogy minden jó.

Ez lenne hát az híres emberi önellentmondás? Vajon most már eljutottam oda, hogy ezt tisztán látom? Vajon azzal, hogy ezt látom, már ki is tudom védeni? Vajon elnyerem hamarosan a jutalmam?

Mi is ez a jutalom? Szeretnék újra hinni...

Egy új kezdet

Hát helló világ!

Valaha egyszer volt egy blogom, valójában kettő is. De az egyik titkos volt. Annyira titkos, hogy már én is bajban lennék ha oda kellene belépnem. :)

Valójában a másik blogom egy olyan életről szólt, amit éltem ugyan, de nem tudtam megélni.

Így lassan lépdelve a Krisztusi kor felé azt hiszem kezdem látni ennek a határvonalnak a lényegét. Ahogy lassan összenyomódtam abban a bizony présben, egyre inkább fájt a dolog, és minél jobban fájt én annál görcsösebben szorítottam össze a fogam, és annál erősebben sziszegtem köztük, hogy : - Nem fáj.

"Mondom, hogy nem fáj...

Pedig seb és nincsen valszeg senki a földeden
Göröngyök közt éjjel megyek csak a holdam jöhet velem
De a szexszel meg a sok elmélettel
Elmegy az idő aztán fekszel valami meleg lébe
Leves e húgy vagy valaki vére mindegy mondom: nem fáj... "

Azt hiszem eljött a belátás ideje. Az élet márpedig FÁJ!
Fájdalmas már maga a születés, és akkor még nem beszéltünk a végén a halálról. Mi más lenne hát közte mint fájdalom ?
Persze nem az egész. Ha szerencsés vagy, és van benned valami... valami amit nem lehet se megtanulni, sem akarni, sem megszerezni, elvenni, megkapni, vagy bármilyen úton módon szert tenni rá. Akkor lehetsz néha boldog.

De ha lehetsz boldog, vagy voltál már valaha boldog, akkor az a leghelyesebb cselekedett ha mindent elkövetsz annak érdekében, hogy ezt újra és újra átéld.

Tudom nem egy új keletű dolog ez, tudom ezzel nem találtam fel a spanyolviaszt, de most mit csináljak ha most jöttem rá erre? Addig-addig gyűrt az Élet amíg rájöttem erre. Nagyon nehéz volt, nagyon pokoli helyzeteket éltem meg és okoztam másoknak, de végül megszületett ez a felismerés. És mint minden születés ez is fájdalommal járt. De hát ilyen az élet, fáj.

A cím erre utal: Gyűrődések.

Meg kell még fogalmaznom azt is, hogy miért. Az a helyzet, hogy annyira nehezen és annyira hosszan fogalmazódott meg bennem ez a felismerés, amit a koromnak köszönhetően, én csak nemes egyszerűséggel Krisztusi felismerésnek hívok magamban, hogy az ezzel járó feszültséget és frusztrációt, muszáj vagyok kiadni magamból önkifejezés segítségével. Az önkifejezésnek egyetlen formáját tudom művelni olyan szinten, hogy azt mások elé merjem tárni, hogy elkezdetem újra blogot írni.

Így aztán üdv minden kedves és nyájas, régi vagy új olvasómnak.